handball in europa

Nézzük tehát jól meg magyar vonatkozásban a helyzetet. Kezdjük is a fröcsögéssel: mindenki nallacija tehát újra nemet mondott a haza hívó szavára, ami azért bánt minket most különösen, mert bizonyára ő is nagyon jól tudja azt amit mi, hogy nem kevesebb, mint az elkövetkező 4-5 év világversenyeinek magyar látogatása múlik ezen a párharcon. Ilyenkor kell (kéne) félretenni mindenfajta sértettséget, büszkeséget, frusztrációt, és ember módjára odaállni az illetékesek elé, hogy ok, eztmegeztmegazt akarom, ezmegaz a bajom, oldjátok meg, ha sikerül, jövök!

Amennyiben ezt megtette volna, úgy mi kérünk elnézést, de gyorsan közöljük is, hogy akkor pedig azt baszta el de nagyon, hogy mindezt a nyilvánosságtól eltitkolva tette. Ugyanis itt ez a legnagyobb probléma. Mindenki hallotta már mi zajlik a háttérben, de senki nem állt ki az embertömegek elé, hogy felvázolja a helyzetet. Amelyik fél ezt megtette volna, az maga mellé tudta volna állítani az ország kézilabdát szerető szegmensét. Semelyik fél nem tette meg, ezzel pedig elérték azt, hogy az ország gyakorlatilag ugyanannyira rühelli a szövetséget, mint magát Lászlót. Pedig ha utóbbi előáll a zigényeivel még akár múlt héten is, biztosak vagyunk benne, hogy egy ország áll mögé és indul el a székház felé vasvillával, hogy karóba húzza az elnökség tagjait egyesével. Ők már úgyis régen kihúzták azt a gyufát, amit Grandénak csak mostanra sikerült véglegesen ezzel az egy éve tartó saga-val.

"A nép még kér, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok mily szörnyű a nép?
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?"